2014. december 31., szerda

Előszó: Ideológiai gyomorrontás ellen

„A tőkés termelés tehát csak azáltal fejleszti a társadalmi termelési folyamat technikáját és kombinációját, hogy egyúttal aláássa minden gazdagság kútforrásait: a földet és a munkást.”
(Karl Marx: A tőke)

„Not only has the gap between rich and poor widened, the commodification of everything has sharpened the sting of inequality by making money matter more.”
(Michael J. Sandel: What Money Can’t Buy)

A 21. század egyik legfontosabb kihívása az ember által okozott ökológiai és az abból fakadó társadalmi, politikai válság. Ezt kezdik felismerni a különféle politikai pártok, és természetesen a mögöttük meghúzódó ideológiai irányzatok sem maradhatnak közömbösek az emberiség jövőjét illetően. A környezeti értékeknek a politika középpontjába állítását az ökopolitika (vagy politikai ökológia) végezte el, amely az 1960-as és 70-es évektől kezdve egyre inkább a környezetvédelemről való gondolkodás fő paradigmáját is jelentette. Az ökopolitika (értve ezalatt a kifejezetten a környezet védelmére fókuszáló filozófiai és ideológiai tézisek összességét) mára legalább három fontos folyamaton esett át: először is önálló politikai filozófiává és ideológiává vált; másodszor átalakította azt a módot, ahogyan a demokráciáról gondolkodunk; végül – mindezek nyomán – jelentős hatást gyakorolt a klasszikus ideológiákra (liberalizmus, szociáldemokrácia és konzervativizmus), és jelentős kihívást is intézett feléjük.
Régóta érzékelem, hogy mindezt a klasszikus ideológiák hajlamosak egyfajta versenyként felfogni, vagyis azt hinni, hogy az ökopolitikai paradigma monopóliuma uralja a környezetvédelemről való (mindennapi) gondolkodást, továbbá a környezetpolitikát, s ez a kikényszerített konszenzus még azokat a politikusokat is „megfertőzi”, akik egyébként más ideológiai talapzaton állnak: röviden, sokakat zavarni kezdett, hogy „illik zöldnek lenni”. A jobboldalon igen népszerű a „zöldpolitikai összeesküvés” tézise, a baloldal kezdetektől inkább elfogadja és adaptálja a zöld gondolatot, s nem valami konspiratív teóriaként fogja azt fel, de azért mindig szúrós szemmel figyeli a néha „méregzöldnek” mondott ökologisták ténykedését.
Ez, a kezdetben laikusnak is mondható megfigyelésem aztán nem hagyott nyugodni, ezért egy megfelelő társadalomtudományi keretrendszer után kezdtem el kutatni. Nem a saját érdemem, de a szakirodalom is hasonló következtetésre jut: kétségtelen, hogy az ökopolitikai céloknak a mainstream politika általi „bekebelezése” azt követelte meg a politikusoktól, hogy asszimilálják a környezeti ügyeket saját politikai-ideológiai pozícióikba, ennek pedig számos fontos kérdésben „ideológiai gyomorrontás” lett az eredménye Dobson szerint.[1] A szerző különbséget tesz környezet-központúság (environmentalism)[2] és ökologizmus (ecologism) között. A környezetközpontú megközelítést vallók menedzser-szemüvegen keresztül tekintenek a környezeti problémákra, abban a hitben ringatva magukat és másokat, hogy azok megoldhatóak jelenlegi értékeink, valamint termelési/fogyasztási szokásaink drasztikus megváltoztatása nélkül. Az ökológiai gondolkodás pedig úgy véli, hogy ha fenntartható és teljes életet kívánunk élni, akkor radikálisan meg kell változnia a nem emberi világhoz való viszonyulásunknak, továbbá a társadalmi és politikai életünket is. Dobson szerint ezt a két megközelítést külön kell választani egymástól, csakúgy, mint ahogyan külön kezeljük a szocializmust, a konzervativizmus, a liberalizmust, a nacionalizmust.
Jelen kötetben amellett érvelek, hogy az előbb említett „ideológiai gyomorrontás” nagyon is feloldható, csak éppen a klasszikus ideológiáknak kell megtanulni helyesen „táplálkozni”. Vagyis – álláspontom szerint – az ökológiai politika korántsem üresíti ki vagy foglalja el erőszakosan a nagy ideológiákat, hanem éppenséggel a 21. századba „teleportálja” őket. E mögött természetesen az a gondolat húzódik meg, hogy a liberalizmus, a konzervativizmus, a nacionalizmus, de még a szocialista ideológiák családja sem tudtak/tudnak mit kezdeni századunk globalizált, a nemzeti határokra fittyet hányó problémáival. A nagy ideológiák érvényesek lehettek a 20. században, de mára elveszítették az innovációs képességüket. Ebben segíthet az ökológiai politika eleddig kiaknázatlan erőforrása. Ugyanakkor mind ez idáig csak a politikai baloldal volt képes az ökopolitikai értékrenddel való komolyabb együttműködésre (hangsúlyozom: eddig, s ez nem jelenti azt, hogy eztán ne lehetne ez másként). A szocialista ideológiák – önnön korlátaikat részben átlépve, részben azok ellenére – integrálni tudták elvi-eszmei szinten a zöld üzenetet, s ennek immáron a politikai gyakorlatban is számos leképeződése van. Úgy vélem, hogy éppen ezért a baloldalnak (de akár más ideológiáknak is) igenis lehet önálló, de az ökopolitikai hatásoktól korántsem független környezetpolitikája. Ebben a kontextusban az ökológiai politika nem versenytárs, hanem sokkal inkább az a mérce vagy inspiráló erő, amely a klasszikus ideológiákkal együtt kísérli meg megmenteni ezt a bolygót.
Ahhoz, hogy ezt a felvázolt tézist (reményeim szerint) szemléletesen tudjam bemutatni, a kötetet három részre osztottam, amelyek egyszerre kapcsolódnak szervesen egymáshoz és olvashatóak külön-külön is. Az Első fejezetben (Ökopolitika) foglalkozom a „csizmával az asztalon”, vagyis azzal, hogy a környezetvédelem, a környezet-központúság miért és hogyan tett szert világpolitikai jelentőségre. Itt – azért, hogy a később tárgyalandó ideológiákkal való kapcsolatát egy egységes kontextusban szemlélhessük – végigkövetem az ökopolitika mint ideológia születését, és felvázolom annak irányzatait. Az ökológiai politika által felvetett legkomolyabb dilemma a környezeti problémák igazságossági kérdésként való vizsgálata, ezért külön foglalkozom azzal, hogy az igazságosságról való gondolkodást hogyan formálta át a környezetvédelem – egyúttal pedig ez az a fő kapcsolódási pont, amely kinyitja a baloldal számára az ökopolitikát. A Második fejezetben (Ideológia) az egyes klasszikus ideológiák ökopolitikai „megröntgenezése” előtt egy nagyon fontos előkérdést teszek fel: demokrácia és környezetvédelem szükségképpen együtt járnak-e? Már most szólok, erre sajnos nem tudok egyértelmű és megnyugtató választ adni, hiszen a dolog úgy áll, hogy a demokrácia nagyon sokszor nemhogy nem támogatja a környezet védelmét, de a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedés közepette kifejezetten ökológiai krízist idéz elő. A diktatúrák esetében pedig azt látjuk, hogy lehetnek olyan környezetvédelmi területek, ahol legalább úgy teljesítenek, mint a demokráciák. Az ökoautoriter elképzelések többek között éppen erre alapoznak. Csak ezen előkérdések vizsgálata után térek rá a klasszikus ideológiák közül a konzervativizmus, a liberalizmus és a nacionalizmus ökológiai szempontú elemzésére. Mindegyik ideológia esetében két dologra keresem a választ: hogyan tud együttműködni az ökopolitikával (esetleg vannak-e már kialakult határterületeik), illetve melyek azok a tényezők, amelyek adott esetben inkompatibilissé teszik a vizsgált ideológiát a zöld ideológiával? A Harmadik fejezet (Baloldal), egyfajta szintetizáló egységként, teljes egészében a baloldalra koncentrál. Egyrészt bemutatom azokat az elvi-ideológiai alapokat (különösen az ökopolitika marxista megközelítéseit), amelyek a baloldal „zöldüléséhez” vezettek, ezután pedig részletesen megvizsgálom azokat az irányzatokat (ökoszocializmus, ökoanarchizmus, ökofeminizmus), amelyek a legmesszebb jutottak az ökológiai politika integrálását illetően. Ahogyan a többi nagy ideológia esetében sem spóroltam meg a „kompatibilitási” kérdéseket, úgy ezt itt sem teszem: takargatás nélkül beszélek azokról az általános és a konkrét irányzatokban is meglévő feszültségekről, amelyek a zöld baloldal legfontosabb kihívásai is egyben. A fejezet középső részében „hazahozom” a témát, először a rendszerváltás előtti kommunista-szocialista berendezkedés időszakát, majd pedig a rendszerváltás után kormányzó baloldal 12 évét vizsgálom meg a környezetpolitika szemszögéből. A magyar baloldalról szóló részt a legújabb, eddig még nem kormányzó alakulatok bemutatásával zárom, amelyek esetében már lehet értelme ökopolitikai irányultságról beszélni. A fejezetet és egyúttal a kötetet is azzal zárom, ami reményeim szerint segíti majd az ökopolitika, az ideológia és a baloldal témaköreihez kapcsolódó diskurzus továbbgördülését, s talán némi vitát is generálhat: felvázolom röviden a baloldal által követendő, önálló, az ökológiai politika felé nyitott környezetpolitika alapjait.
Az ökopolitika és a baloldal világa nem egy statikus jelenséghalmaz, korántsem lehet „bezárni” ezeket a kérdéseket egy könyv borítólapjai közé: folyamatosan változó jelenségekkel állunk szemben, amelyek esetében bármilyen írásba foglalás pusztán csak pillanatfelvételnek tekinthető. Ezt a kötet sem törekszik többre, mint arra, hogy az ökopolitika és a baloldal iránt (akár gyakorlati, akár elméleti szempontból) érdeklődők számára egy ilyen pillanatkép legyen. Ahhoz, hogy a dologból kialakuljon valamilyen „mozgókép” is, szükség van az Olvasóra, a kritikusra, az együttműködőre, a szkeptikusra, a politikusra, a laikusra… tehát mindenkire. Ezért e kötetet egyfajta közösségi projektindítónak tekintem, s megjelenésével párhuzamosan elindítok egy blogot is, Ökobal címmel,[3] amely túl azon, hogy a könyv egyfajta névjegye kíván lenni, vitát és együttműködést is akar kezdeményezni: rendszeresen szemlézve az ökológiai baloldal nemzetközi tendenciáit, folyóiratait, szerzőit és ideológusait; megvitatva a hazai ökológiai problémákat, amelyekre zöld baloldali megoldásokat dolgoz ki.



[1] Dobson, Andrew (2007): Green Political Thought. Routledge, London – New York. 2.
[2] Magyarul még az environmentalizmus kifejezés képzelhető el lehetséges terminus technikusként.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése